Az önismeret útja

A kezdet: A felismerés pillanata

Lassan hat éve érett meg bennem az elhatározás. Először csak halk gondolatként, majd egyre erősödő frusztrációként. Ez így nem mehet tovább. Valamit kezdenem kell magammal.

A felismerés nem egyik napról a másikra jött, hanem hosszú folyamat volt. Dühkitörések, önpusztító gondolatok, a családomban keltett félelem – mind figyelmeztető jelek voltak. Éreztem, hogy valami bennem mérgező, és nem csak rám hat, hanem mindenkire, aki körülvesz.

“Eltévedsz, ujjongsz, sírdogálsz, majd visszakívánkozol… Olykor-olykor összefutunk, s mégsem szólalunk. Tán a fojtott vágy nyomán kételyek lépcsőfokán kapaszkodunk s bizonytalan alattunk a lét. Szürkén s ólmosan terítik ránk görnyedt terhű vásznát a napok. Megnyugvást keresünk a szikár falakon túl. Üresség, máskor végtelen tengernyi gondolatok özönlő árja nyaldossa partjait a gazdag öntudattalannak, s tovább keresünk. A szükségben nyugalom van, s miért visszanyúlnánk, vagy mint hű ebet vinnénk oldalunkon. Csak ülj le egy percre, itt nem zavar bennünket semmi, görnyedvén hasíthatsz a térből s az időből foltozhatod a múltad. Itt a penna ott pedig az írandó papír…”

Ekkor döntöttem el, hogy elindulok az önismeret útján.

Összetört identitásból a saját lényegem felé

A változás nem annyiból állt, hogy új frizurát vágatok vagy más ruhákat veszek. Alapjaiban kellett átalakítanom önmagam. Meg kellett értenem, hogy az életemben eddig működő mechanizmusok – a düh, az önvád, az elutasítás – nem segítenek, hanem visszatartanak.

Elkezdtem leásni mélyre, egészen a gyökerekig. Fájt. Megsemmisítő volt. De tudtam, hogy ha nem nézek szembe ezekkel a démonokkal, akkor örökké rabjuk maradok.

“Valami meghalt!
Most nem tudom, hogy vélekedjem róla.
Sirassam e, vagy eresszem útnak.

A halál learatott.
Álmainkat porok takarják szürke köntösben.
Levegyem-e, vagy hagyjam ott mindörökre?

Az élet magot vet.
A Földnek én is csak egy magja vagyok.
Hagyjam kinőni, vagy örökké rab maradok?”

A terápia során kiderült több mint két éve, hogy erős a gyanú arra, hogy enyhe borderline személyiségzavarral élek. Egy olyan működés, amelyben az érzelmek szélsőséges hullámokat vetnek, az önkép folyamatosan ingadozik, és a világ néha fekete-fehérre redukálódik.

De nem a diagnózis határoz meg, hanem az, hogy mit kezdek vele.

Összetörni az öröklött mintákat

Nem akartam továbbadni azt, amit én kaptam. Egy transzgenerációs terhet cipeltem, amely hosszú évtizedek óta jelen volt a családomban. A szeretetlenség, a kimondatlan fájdalmak, az elfojtott érzelmek öröksége.

Az elme mi hegyeket zúdít rengőn, messzi merengőt.
Felfeslik a lét hamis báb tükrén a torz valóság.
Sóhajtva sejdít felső énem felfénylő kupolája
Messze még a fel nem rítt, el nem tűnő magányosság.

Csak Istennel vagyok egymagamban szótlan gyümölcseként.
Árván e csillag por közt lebegő éles illúzió.
A békében csend honol, üvöltve kérve valami bizonyost.
Az ég és a föld lelke villódzik, mint ereimre kötött infúzió.

Kinek mondjam el, hogy mily szeretet lüktet, honol itt legbelül?
Hogy adhatnék csókot, egy ölelésben össze forrva mezítelenül?
Hogyan mondjam el, hogy mi vagy Te nékem, lelkem nektárja?
Miképpen érthetnéd hogyan ég bensőm forró lángja?

Tudtam, hogy ha én nem állítom meg ezt a folyamatot, akkor tovább öröklődik. Nem akartam, hogy a gyermekeim ugyanazokat a sebeket hordozzák, mint én. Ez adott erőt, hogy tovább menjek, akkor is, amikor már fel akartam adni.

Mit adott az önismeret?

1. A tudatosságot. Már nem az automatizmusaim irányítanak, hanem én döntök arról, hogyan reagálok.
2. A felelősséget. Már nem hibáztatok másokat. Tudom, hogy az én kezembe van az irányítás.
3. A szabadságot. Már nem az vagyok, akinek mások látnak – hanem az, akit én tudatosan építek.

Mindamellett kiderült, hogy nem vagyok borderline személyiségzavaros és semmilyen pszichiátriai zavarral nem küzdök.

“A tépett esőben szél lengedez,
S idebent holtan figyelem a változást.
Elméláz az idő cserepes foga húsunkban,
S görnyedvén térdre rogyunk, akár a meglőtt honfitárs.

Méla kéj húzódik ajkunkon megrepedve…
Ki látja, hogy mily nagyszerűek vagyunk.
Vágyunk mi is akár a gyermek a szeretetre.
Éltünkben szőtt bársony leplünk elhagyjuk.

Az elme az, mi életben tart, tágra nyílt
Nagy álmos vászon virít itt legbelül.
Gazdag a paletta csak mártanom kell…
Az ecset már a kezemben merengve ül.”

Az önismeret nem egy cél, hanem egy folyamat. Ma már tudom, hogy nem az a kérdés, ki voltam tegnap, hanem, hogy ki vagyok most és ki akarok lenni holnap.

És ha te is ott állsz az út kezdetén, ne félj elindulni. Az út nem könnyű – de megéri.